Sárvár

A sárvári vár ábrázolása keleti irányból
Matthias Greischer Esterházy Pál számára készült metszetén
(1695–1702 k.)

 

Sárvár építés- és birtoklástörténete
 

A várat említő legkorábbi forrás 1288-ra datált. Több tulajdonosváltás után Sárvár a 14. században Károly Róbert, majd Nagy Lajos alatt több évtizedig királyi birtok volt, mígnem 1390-ben Luxemburgi Zsigmond egy zálogügylet részeként a Kanizsay családnak engedte át, akik időszakosan és nem tulajdonosként birtokolták. Később Zsigmond király a firenzei condottiere-nek, Ozorai Pipo grófnak, Filippo Scolarinak juttatta, a vár 1411-ben már az ő birtokában dokumentált. 1424-ben a Kanizsayak cserével visszaszerezték, majd kezdeti kisebb megszakításokkal több mint száz évre tulajdonosai lettek. Sárvár 1534-ben került a Nádasdy család birtokába, a fiúsított Kanizsay Orsolya és Nádasdy Tamás házasságával.

A vár építéstörténetében több periódus különíthető el, amelyekből a legkorábbi – időben és építészetileg nem pontosítható előzményekkel – a XIII. század végére, a királyi tulajdonlás idejére tehető. Már ekkor jellemző volt, ami Nádasdy Ferenc országbíró koráig változatlanul fennállt, hogy a vár-együttes két, épületekkel folyamatosan bővülő építészeti mag köré szerveződött, az egyikben lakótoronnyal, ami a 17. század első feléig használatban volt. A vár külső védelmét feltehetően földből és palánkból készült védművek látták el. A következő időszak a Kanizsayak birtoklásának ideje: ekkor kezdődött az épület tömbjét ma is meghatározó kaputorony építése, ami a 16. században az első emelet szintjéig jutott. Az addigra már jelentős kiterjedésű középkori vár Nádasdy Tamás 16. század közepén kezdődött építkezései nyomán jelentős átalakuláson ment keresztül: a délnyugati és a nyugati szárnyon egy-egy háromszintes palotával egészült ki, az udvar felé kőből faragott reneszánsz nyílászárókkal, míg a keleti szárny egyidejűleg pilléres reneszánsz udvari folyosót kapott. A század közepén zajló – jól dokumentált – munkákban olasz építő- és kőfaragómesterek vettek részt; utóbbiak a belső terek díszítésén, esetleg kandallók kiképzésén dolgoztak, s talán az ő munkájuk a bejárati torony kapujának későreneszánsz–manierista keretelése is. A munkálatok az 1580-as évek végétől a vár megerősítésével, a várfal és az öt bástya megépítésével folytatódtak: a védművek kiépítése Tamás nádor fia, Ferenc (a „Fekete bég”) idején kezdődött el, de csak Pál birtoklása alatt, 1615-ben fejeződött be. A vár korábban folyamatos lakófunkciója egyidejűleg háttérbe szorult, egyedül Ferenc felesége, Báthory Erzsébet élt itt néhány évig.

Az ezt követő időszak építési eredményei már teljes egészében Nádasdy Ferenc országbíró elképzeléseit tükrözik. A hiányzó szárnyrészek megépítésével kialakult a vár belső udvaros, zárt ötszöge, és egységes külsőt kapott az udvari homlokzat: az emeleti szintek visszabontásával valamennyi épület egyöntetűen kétszintes lett. Védelmi szempontból fontos eredmény volt a torony megépítése, építészetileg pedig a torony és az északi szárny tömbszerű összekapcsolása, s ezzel legfőképp a díszterem kialakítása. Az 1640-es évek közepén kezdődő, közel másfél évtizedig tartó újjáépítése alatt a várkastély reprezentatív barokk rezidenciává vált. A rezidencia-jelleg abban is megnyilvánult, hogy az egyes épületszárnyakat – az országbíró idejében készült utolsó várleltár terem-elnevezéseiből ítélve – már meghatározott funkcióra alakították ki. A legkorábbi épületrészek egyike, az északi szárny adott helyet a vendégszobáknak, amelyeknek sora a reprezentatív vendéglátást is szolgáló díszteremmel zárult. Árkádsorral kiegészítve építették át a folyosót a keleti szárnyon, amelynek nagyobb részét (akkor még) a 16. század közepétől kimutatható tárház foglalta el. A rendeltetés szerinti tagolás szempontjából a legtöbb változást a délnyugati, valamint az újonnan továbbépített nyugati szárnyon lehet rekonstruálni. Eszerint az előbbi a női lakosztálynak, míg a hátsó lépcsőházzal hozzákapcsolt, nyugatra fekvő tömb a Nádasdy Ferenc által használt teremsornak adott helyet. Teljes egészében új koncepció részeként, nem sokkal 1669 előtt, az országbíró a külső várfal és a délkeleti szárny között egy, a vár tömbjétől elkülönülő tárház-épületet emeltetett. A kincstári anyag jelentős részének átszállítása az „Új Tárházba” 1669 folyamán még megtörtént, de valószínű, hogy végső, teljes berendezését Nádasdy már nem tudta végbevinni.

Az országbíró 1671. áprilisi kivégzése és teljes vagyonelkobzása után Sárvár a hozzá tartozó uradalommal visszaszállt a Koronára, és a Magyar Kamara kezelésébe került. Néhány évvel később, 1677 júniusában Draskovich Miklós királyi tanácsos és felesége, Nádasdy Krisztina, az országbíró leánya visszavásárolta, azonban a 326.520 forintos vételárat csak úgy tudták kifizetni, hogy a birtok egy részét zálogba adták a Széchenyieknek. Draskovich és felesége a várat ezt követően állandó rezidenciaként használta. 1687-ben, Draskovich Miklós halálát követően fiai, Pál és Ádám öröklik meg az adósságokkal terhelt birtokot, amelynek zálog alatt volt része 1695-ben Esterházy Pál herceg tulajdonába megy át. A teljes uradalom 1703-ban néhány évre ismét a családé lesz: Draskovich Ádám tábornok és felesége, Herbeville Borbála ugyanis visszavásárolják Esterházytól, azonban az egykori zálogbirtok-részt az 1710-es években végleg eladják a Széchenyi családnak. A vár és ami az uradalomból megmaradt, 1728-ban gyermekük, Draskovich Lipót tulajdona lesz, aki 1748-ban eladja testvére, Draskovich Rozália, valamint Sinzendorff János Joachim kincstartó leányának, Sinzendorff Rozáliának és férjének, ikladi Szluha Györgynek. A házaspár bizonyosan 1758-ig volt egyedüli birtokosa Sárvárnak, a tulajdonviszonyok alakulása ugyanis ezután meglehetősen áttekinthetetlen lesz Inkey Boldizsár királyi tanácsos és zalai alispán megjelenésével, aki 1766 októberében már teljes jogú tulajdonosként írja alá a vár eladását Szily Ádám vármegyei ítélőtáblai ülnöknek. Elődeihez hasonlóan Szily is adósságokkal küzd, így genovai kereskedők hiteléhez folyamodik: a vár és az uradalom egy része a tartozás fejében később az ő birtokukba jut. A következő tulajdonos a Genovai Köztársaság, majd egy ideig a környéken zálogbirtokos olasz Brentano család, végül 1803-ban a Habsburg-Lotharingiai-ház modenai ága, az Este-Modenai hercegi család vásárolja meg Sárvárt, ami öröklés útján 1875-ben – utolsó tulajdonosként – a bajor királyi családé, a Wittelsbachoké lesz. Ők 1945-ig birtokolják és többnyire lakják is.

A gyakran változó tulajdonosi helyzet nyomot hagyott a 17. század közepén építészetileg még rendezett, a kápolnát illetően éppenséggel épülőfélben lévő vár későbbi állapotán. Mindenesetre a 19. század elejéig legfeljebb helyreállítások, korízlésnek és kényelmi szempontoknak megfelelő átalakítások történtek a kastélyban. Ez alól a kaputorony melletti szárny termei és maga a díszterem jelent csak kivételt: e helyiségekben a 17. és 18. századi freskók megőrzésével a barokk összkép érintetlen maradt. Már a modenai hercegi család tulajdonlásakor, a 19. század elején kezdődött a következő, 1813-ig tartó nagyobb helyreállítás, amit részben az addig keletkezett háborús károk indokoltak. Elsősorban a belső udvar képe változott meg ekkor: egységes, klasszicista látványt kapott az épülethomlokzat, befalazták az udvari reneszánsz árkádsort, valamint beboltozták az emeleti folyosókat. Emellett rendezték a vár környékét: lecsapolták a várárok vizét és téglahidat emeltek a várkapu elé.

Buzási Enikő